Krisztus él tovább Egyházában, amely Mesteréhez hasonlóan él, meghal és mindig újra feltámad.
Fulton J. Sheen érsek elmélkedése.
Krisztushoz hasonlóan az Egyház életében sincs húsvétvasárnap nagypéntek nélkül; nincs dicsfény töviskorona nélkül; nincs üres sír kereszt nélkül. Újra meg újra el kell szenvednie, hogy a hitetlen világ keresztre feszítse és eltemesse, hogy azután feltámadjon. Az Egyház egyetlen cselekvése, hogy mindig meghal, s éppen ezért mindig él. A történelem során legalább tucatnyiszor temette el a világ, s az Egyház mindannyiszor feltámadt.
A római keresztényüldüzés idején az Egyház föld alatt vájt üregekbe kényszerült. Róma büszke szentélyei alatt Isten e gyermekei az Élet Kenyerével táplálkoztak; testben-lélekben erősítették magukat a napra, amelyen a Colosseum népe előtt vérükkel tettek tanúságot hitükről. A császár diadalt ült, hogy az Egyház halott. Követ hengerítettek sírja elé: nem kel többé életre. Ő azonban, mint a feltámadt Üdvözítő, előjött a katakombák sírjából, és az őrök látták, hogy ismét fenn jár az új húsvét hajnal dicsőségében.
Az Egyház története során voltak pillanatok, amikor a világ szemében már-már élettelennek tűnt. Valahányszor mulandó javakban bővelkedett, és jobban kezdett bízni a tevékenységben, mint az imában, meggyengült. Különös, de kétségtelen tény, hogy az Egyház akkor a leggyengébb, amikor a világban hatalmas; akkor a legszegényebb, amikor a világ gazdagságában dúskál; akkor a legostobább, amikor a világ divatja szerint bölcselkedik.
Amikor a fegyelmezettség, a szentség lelkülete, a Krisztus iránti lelkesedés, a virrasztás, az önmegtagadás veszít fontosságából, a világ tévesen azt hiszi, hogy az Egyház meghalt, megszűnt a hite. Ó nem! A hit akkor is erős, amikor alábbhagy az ima – mert a hit évszázadok hite, Jézus Krisztus hite. Ami meggyengülhet, az a fegyelem, az imádságos lelkület, a szentség lelkülete, mert ezek emberiek. A hit azonban Istentől való. A lelki megújuláshoz tehát az Egyháznak nem a gondolkodását kell megváltoztatnia, hiszen az Istentől ered, hanem a cselekvését, ami emberi.
Ám a világ, mivel nem látja a különbséget az Egyház isteni és emberi arca között – ahogy Krisztusban sem látta meg – halottnak hiszi. Éppoly élettelennek, mint a Mestert, amikor levették a keresztről. Eltemeti hát, és követ gördít a sír elé. Csakhogy a szentség lelkülete visszatér, Krisztus megmozdul, és amint halottnak nyilvánítják, az őrök szeme láttára újra fenn jár, az új húsvét hajnal dicsőségében.
Aztán eljött a mai kor és vele az Egyház újabb meghalása, ezúttal nem a hóhérok, hanem új Pilátusok által. Veszélyes idők ezek, mert rossz úton jár minden civilizáció, amely számára közömbössé válik a kérdés, hogy „Mi az igazság?”. Az Egyházon belül és kívül egyaránt feléledt a régi görög téveszme, hogy nincs igazság. E téveszmét – ősi eredete ismeretének híján – modern gondolkodásnak nevezték el.
Az igazságról kimondták, hogy nem racionális, a tévedést racionalizálták, és bizonyítékokkal bizonyították, hogy a bizonyítékok nem érnek semmit. Azt sulykolták, hogy a tévedés iránt éppúgy közömbösnek kell maradnunk, mint az igazság iránt; hogy aki valami mellett dönt, az szűklátókörű; hogy mindegy, van-e Isten és Krisztus Isten-e, vagy hogy az Egyház szentségei valóban isteni életet közvetítenek-e; egyedül az számít, hogy mit érzünk ezekkel kapcsolatban.
Az új korszellem látszólag eltemette Krisztus szellemét. 1907-ben nemigen született újságcikk, amely ki ne mondta volna, hogy az Egyháznak most már végleg befellegzett. Nagy követ hengerítettek a sírja elé. Emberi számítás szerint többé nem éledhetett volna fel. Ám a Hatalmas megmozdult. Háború dúlt. Lőfegyverek ütöttek tátongó sebeket fenséges székesegyházak falain, az ekékből kardokat kovácsoltak. S íme, akit halottnak véltek, feltűnt a harctereken, és feszületet tartott haldokló ajkakhoz. S amikor a harc füstje eloszlott, látták, hogy újra fenn jár, az új húsvét hajnal dicsőségében.
Komolyan gondolta Krisztus, amikor kijelentette, hogy Egyháza megmarad a világ végéig. Ez hát az Egyház történetének csodálatos tanulsága: ahogy Krisztus nem emberi, hanem isteni mivolta miatt támadt fel a halálból, úgy az Egyház sem emberi, hanem isteni mivolta miatt támad fel a sírból, amelybe erőszak vagy múló téveszmék taszítják. A halálból nem támad fel más, csakis az, ami isteni.
Tapasztalata alapján a világnak nem kellene többé az Egyház halálát várnia. Ha ezerszer megkongatják a harangot, de soha sincs temetés, az emberek rájönnek, hogy csak tréfát űznek velük. Így van az Egyházzal is. Sokszor keltették halálhírét, de az sohasem következett be. A tudomány megölte, mégis él. A történelem eltemette, mégis él. A modernizmus kivégezte, mégis él.
Civilizációk születnek, felemelkednek, majd hanyatlanak, szenvednek és elpusztulnak; de sohasem támadnak fel. Az Egyház viszont feltámad. Mindig előjön a sírból, mert Ura is előjött a sírból. Kifárad, legyengül, amikor hatalmassá lesz; elszegényedik, amikor meggazdagszik; de sohasem hal meg.
Mint húsz évszázados öreg tölgyfa, az Egyház minden új korszakban friss leveleket hoz, hogy minden kor élvezhesse üdítő árnyékának áldását. Idei illatozó virágai nem régiek, hanem régi gyökérből táplálkozó új virágok. Az Egyház minden kor számára újjászületik, ezért ő az egyetlen újdonság a világon. Ami régi, az a tévedés, mert az úgynevezett mai eszmék valójában régi tévedések új címkével. Az Egyház a múlt valamennyi téveszméjével leszámolt, mert tudja, hogy aki egy korszak múló ideológiájával házasodik, a következőben özvegy marad. Így az Egyház nem az idők mögött jár, hanem az idők fölött. A kor haldoklik, az Egyház mindig új.
Fulton J. Sheen érsek 1930. április 20-án elhangzott beszédéből (rövidített)
(The Divine Romance)
Christianae 