A látomásszerű történet Vlagyimir Szergejevics Szolovjov (1853–1900) orosz filozófus, teológus, költő, irodalomkritikus 1900-ban megjelent Három beszélgetés című művének részlete:
Az európai politika vezetői, kik egytől egyig a hatalmas szabadkőműves testvérszövetség tagjai voltak, valami hibát vettek észre az általános végrehajtó hatalom gyakorlása körül.
A nagy üggyel-bajjal helyrezökkentett európai egység minden pillanatban felborulással fenyegetett. A Szövetségi Tanácsban, vagy az Általános Kormányban, a Comité permanent universelban egyáltalában nem honolt egységes szellem, hiszen még az sem sikerült, hogy minden vezető állást ízig-vérig beavatott szabadkőművesekkel töltsenek be.
A Kormány független tagjai egymás közt külön pártot alakítottak, s ez bizony új háború veszélyével fenyegetett. Akkor azután a «beavatottak» elhatározták, hogy a végrehajtó hatalmat egy erre különösképen rátermett személyre ruházzák. A legfőbb jelölt a szabadkőműves rendnek egyik szavazásra nem jogosított tagja volt.
Ő volt az Eljövendő Ember. Világhírű személyiség volt ekkoriban.
A tüzérségi szakmában volt különösen járatos és világhírű tudós. Akkora vagyonra tett szert, hogy pénzügyi és katonai körökben mindenfelé a legszívesebben látott ember volt. Egy régebbi s alig kinyomozható időben megválasztása ellen komolyan felhánytorgatták azt a körülményt, hogy származását a titokzatosságnak sűrű fátyla burkolja kiismerhetetlenné.
Anyja kétes erkölcseiről volt közismert a földkerekség mindkét féltekéjén. És a legkülönfélébb személyiségű férfiak egész serege egyenlő eséllyel versengett azon, hogy önmagukat ez Eljövendő Ember atyjának tekintsék. De ez a körülmény természetesen egyáltalában nem hatott túlságosan zavarólag egy ilyen nagyon előrehaladt korban már. Ebben a korban, amely minden jegyét magán hordta annak, hogy a legutolsó korszak legyen.
Az Eljövendő Embert egyhangúlag választották meg az Európai Egyesült Államok elnökévé, mégpedig egészen élete végéig. Amikor szinte emberfölötti szépségével s ragyogó ifjúságával megjelent a tribünön, s elmondta nagyhatású beszédében a maga teljes programját, akkor a szavak lenyűgöző szépségétől s a gondolatok szárnyaló igézetétől elbűvölt hallgatóság tetszésnyilvánítása hihetetlen érzelemorkánban viharzott föl. Egyhangúlag a legmagasabb kitüntetést ruházták rá, és megválasztották Római Császárrá.
A kongresszust általános ujjongás közt fejezték be. A nagy Megválasztott ekkor manifesztumot bocsájtott ki, amely így kezdődött :
«Földkerekség népei! Az én békémet adom nektek!…» és ezekkel a szavakkal fejeződött be:
«…Földkerekség népei! A fogadalmat beteljesítettem! Az örök világbékét biztosítottam. Minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy ezt a békét megzavarja, menten legyőzhetetlen ellenállásra lel. Mostantól fogva ugyanis a Földön csak egyetlen központi hatalom van, amely minden más hatalomnál erősebb, legyen bár az akár valamely közösségé, akár egyeseké. E senkitől és semmitől le nem győzhető és mindent túlszárnyaló hatalom pedig nálam van. Nálam, aki Európának a legszélesebb hatalmi körrel felruházott Kiválasztottja vagyok. Nálam, aki mindenek fölött álló erejű Császár vagyok. A nemzetközi népjog most végre elnyerte az eddig hiányzó szentesítését. Mától kezdve pedig egyetlen állam se merészeljen «háborút» mondani akkor, amikor én «békét» mondok. Földkerekség népei – békesség veletek!»
A manifesztumnak megvolt a kívánt hatása. Európán kivül mindenfelé, főleg Amerikában, erős imperialista pártok alakultak, amelyek rábírták az államokat arra, hogy bizonyos különféle föltételek mellett az Európai Egyesült Államokkal egyesüljenek a Római Császár legfőbb fönnhatósága alatt.
Csak itt-ott, Ázsiában meg Afrikában maradtak fenn még független törzsek és uralkodók. A Császár ekkor nekilátott, és egy nem túlságosan nagy, de alaposan kiválogatott hadsereget állított össze, amely orosz, német, lengyel, magyar és török hadosztályokból állott. Ezzel a hadsereggel Kelet-Ázsiától egészen Marokkóig vezetett hadjáratot, és nem is túlságos vérontás árán meghódolásra kényszerített minden ellenálló törzset s uralkodót.
A két világrész minden részére odaállította a maga helytartóit. Ezek európai műveltségű és neki alázatosan engedelmes bennszülött parancsnokok voltak. Az összes pogány országokban az ámuló és valósággal megbabonázott lakosság őt csak legfőbb istenségnek hívta. Egy esztendő leforgása alatt létrejött a szó legszorosabb és legigazibb értelmében vett világmonarchia. A háború hajtásait gyökerestül kiirtották. Az általános Békeliga utolsó ízben ülésezett még, de akkor is egy lelkendező panegírikumot szerkesztettek ott meg a nagy Békeszervezőről, és végül is a Liga befejezettnek nyilvánította működését, mert immáron fölöslegessé vált.
A Római és Világcsászár az uralkodása következő évében újabb manifesztumot bocsátott ki :
«Földkerekség népei! Békét ígértem nektek és meg is adtam nektek azt. Ám a béke csak a jólétben szép. Ha a világban a szegénység gondjai komorlanak, bizony nem örül senki a békének. Jöjjetek hát most hozzám mindnyájan, akik éheztek és szomjúhoztok, és én megenyhítlek és fölüdítlek titeket!…»
Azután egy nagyon egyszerű és mindent átfogó társadalmi reformot hirdetett ki, amelyre már a könyvében is utalt régebben, és amely már akkoriban is minden tiszteletreméltó és józanul gondolkodó lelket megragadott. Most pedig, mivel az ő kezében összpontosult egyrészt az egész világnak pénzügye, másrészt pedig egy roppant vagyon óriási kincse, könnyűszerrel meg tudta valósítani ezeket a reformokat a szegények szája íze szerint anélkül, hogy ugyanakkor a gazdagok ezt egyáltalában megérezték volna. Most azután kezdetét vette az, hogy mindenki a maga tevékenysége szerint kapta meg jutalmát, és minden tehetséget a maga munkája és érdeme szerint értékeltek.
A Földnek ez az új Uralkodója mindenekelőtt részvétteljes emberbarát volt. Ám nemcsak emberbarát, hanem őszinte állatbarát is. Vegetáriánus volt, megtiltotta a viviszekciót, és a vágóhidakat a legszigorúbb ellenőrzés alá rendelte. Az állatvédő egyesületeket pedig mindenáron megkövetelte.
Fontosabb volt ennél azonban az egész emberiség alapvető egyenlőségének, mégpedig a jóllakottság egyenlőségének megállapítása. Ez uralkodásának második esztendejében történt. Ezáltal a társadalomgazdasági kérdés végérvényesen megoldást nyert.
Mivel azonban a jóllakottság az éhesnek a fő érdeke, azért a jóllakott még föltétlenül majd valami mást is kíván. Hiszen az állatok is, ha jóllaktak, nemcsak alusznak, anem játszani is szoktak. Még inkább áll ez azonban az emberekre, akik a panem után mindig circensest kívántak. A császári Übermensch nagyon jól tudta, mire van szüksége a nagy tömegnek.
Ekkoriban jött hozzá Rómába messze Keletről egy nagy Mágus. Különös legendák felhője lengte körül. A híresztelések szerint – melyeket az új-buddhisták terjesztettek el róla – isteni származású volt, Szuríja napistennek s egy folyami nimfának a fia. A mágusnak neve Apollonius volt. Kétségkívül zseniális ember. Félig ázsiai, félig európai. Valósággal olyan volt, mint egy katolikus püspök, csakhogy igazán in partibus infidelium.
Csodás arányossággal párosult benne a legutóbbi események fölött való abszolút uralom a nyugati tudományos technika felhasználásával. Ismerte mindazt, amit Kelet hagyományos misztikuma jelentőségesen s finoman magába ölel. De ahhoz is megvolt a képessége, hogy ezt azután fel is használja. E képességek eredményei pedig csodálatot szoktak kelteni.
Apollonius megszerezte magának pl. azt a félig tudományos, félig mágikus ügyességet is, hogy egyetlen akaratával a légköri villamosságot magához vonzza s levezesse. A nép természetesen majd azt meséli, hogy a tüzet is le tudja hozni az égből. A népnek képzelőtehetségét ugyanis különféle hallatlan csodadolgokkal felajzotta, de ugyanakkor, legalább egyelőre, semmiféle célokra nem élt vissza ezzel a hatalmával.
Ez az ember jött el tehát a nagy Császárhoz.
Tiszteli a Császárt úgy, mint az Isten igazi Fiát, és megmagyarázta neki, hogy Kelet titokzatos írásaiban közvetlen utalásokat lelt a Császárra vonatkozólag, mint aki a világ utolsó Megváltója s Megmentője. Ezért tehát hajlandó arra, hogy egész tudását, képességét s művészetét a Császár szolgálatába állítsa.
A Császár el volt ragadtatva Apolloniustól. Ügy is fogadta, mint valami égből szállt ajándékot. Magas méltóságra emelte s többé nem is válik meg tőle. A Föld népei, kiket új uralkodójuk csupa jótéteményekkel áraszt el, a népek békéjén és éhségüknek csillapításán kívül még azt a lehetőséget is megkapják, hogy állandóan mulathatnak s gyönyörködhetnek a legámulatraméltóbb csodákban és csodajelekben.
Így végződött az emberfölötti Ember uralmának harmadik esztendeje.
A politikai és a szociális kérdések ily szerencsés megoldása után a vallási kérdés jött sorra.
A Császár maga kezdeményezte. Főképp a kereszténységre vonatkozólag. Ebben az időben ugyanis a kereszténység oly helyzetben volt, hogy híveinek száma nagyon megcsappant. Az egész földön mindössze csak 45 millió keresztény volt. Ezek azonban erkölcsileg annyira meg voltak izmosodva s minőségileg annyit jelentettek, hogy jóval fölértek a számbeli veszteséggel.
Azok az emberek, akiknek a kereszténységgel nem volt meg a szellemi kapcsolatuk, nem is számítottak keresztényeknek. A különféle felekezetek híveinek száma szintén ily módon csappant meg. Így tehát a köztük lévő régi számarány most is megvolt. A köztük dúló ellenségeskedés helyébe ugyan nem lépett teljes megbékülés, de az érzelmek már megszelídültek s annyira-amennyire elcsitultak. A köztük élesen metsző ellentétek elvesztették előbbi érdességüket.
A pápaságot már régen elzavarták Rómából. Sok ide-oda hurcolkodás után végül is azzal a feltétellel kapott a pápa Szentpéterváron menhelyet, hogy mindenféle propagandától teljesen tartózkodnia kell mind Szentpéterváron, mind pedig az ország többi részén. Ebből azután az következett, hogy a pápaság Oroszországban jelentéktelenné fakult.
A Bíborosi Kollégium és a Szent Offícium lényeges és szükséges alkatrészeinek megváltoztatása nélkül a tevékenységét kénytelen volt inkább szellemi s lelki részre áttenni. A pompás szertartásokat is a legkisebb részre kellett leszorítani. Néhány jellegzetes szokáson formailag ugyan nem változtattak, azonban magától vált mindez fölöslegessé és hasznavehetetlenné.
Másutt, különösen Észak-Amerikában akadt még számos képviselője a katolikus hierarchiának. Ezek erős kézzel és lankadatlan energiával független állásukban még sokkal erősebben tartottak ki a katolikus Egyház egységében, és megőrizték annak nemzetfeletti és kozmopolita jellegét.
A protestantizmus élén még akkor is Németország állott. Különösen amikor az anglikán egyház tetemes része a katolikus Egyházzal egyesült. A protestáns egyház radikális és tagadó irányzatának követői nyíltan hirdették a vallási közönyösséget. Vagy egyszerűen hitetlenekké lettek. A lutheri felekezetben csak az igazán hívők maradtak vissza. Élükön is olyan emberek állottak, kiknek általános tudása mélységes vallásossággal egyesült. Ezek még inkább azon voltak, hogy az igazi őskereszténységnek élő mását újra föltámasszák.
Az orosz orthodox pravoszláv egyház is elvesztette látszólagos hívőinek millióit, amikor a politikai események megfosztották hivatalos állásától s államegyházi jellegétől. Ugyanekkor azonban az az öröm érte, hogy a sztárovjerciknek, az ún. óhitűeknek legjobbjaival és a pozitív vallásos irány számos szektájával egyesülhetett. Ez a megújult egyház szépen növekedett. Nem ugyan hívőinek száma szerint, hanem szellemének erejével, amely legjobban kifejezésre jutott a néppel s a társaságban egyre szaporodó alantas szektákkal vívott belső harcokban. Ezek ugyanis a démoni s ördögi elemektől egyáltalában nem voltak idegenek.
Az új uralom első két esztendejében az előző forradalmaktól s háborúktól kimerült s megijedt keresztények jóakaratú várakozással néztek az új uralkodó békességes reformjaira. Egyesek izzó lelkesedéssel és szimpátiával csatlakoztak hozzá.
A harmadik évben azonban, vagyis a nagy Mágus megjelenése óta mind a pravoszlávoknál, mind a katolikusoknál és a lutheri protestánsoknál komoly megriadás és ellenszenv kezdett felmerülni.
Az evangéliumoknak s a Jelenések Könyvének azt a részét, amely ezeknek az időknek erről a fejedelméről és az Antikrisztusról szólnak, ekkoriban rendkívül figyelmesen olvasták és élénken kommentálták. A Császár is észrevette, hogy bizony zivatar van keletkezőben. Elhatározta tehát, hogy a tények földerítéséről gondoskodni fog, amily gyorsan csak lehet.
Uralmának negyedik esztendejében manifesztumot bocsátott ki valláskülönbség nélkül összes hű keresztényeihez. Ebben fölszólította őket, hogy válasszanak meghatalmazott követeket, s küldjék el azokat az ő elnöklete alatt egybehívandó egyházi zsinatra. A császári rezidenciát ekkoriban helyezték át Rómából Jeruzsálembe.
Palesztina ebben az időben autonóm terület volt, melyet jobbadán zsidók laktak s kormányoztak. Jeruzsálem ezideig szabad város volt. Most lett csak császári székhely. A szent helyek érintetlenül maradtak. A Harám-es-Seriftől a Birket Izráinig és a mostani kaszárnyáktól az El Aksza mecsetig meg Salamon király istállóiig fekvő területen óriási épülettömböt emeltek. Ebben két mecseten kívül a császári templom és két pompás palota volt, tele könyvtárral és múzeumokkal. Különleges termek állottak a Mágus kísérleteinek rendelkezésére.
Ebben a félig templom, félig palotaszerű épületben szeptember 14-én, kereszt-felmagasztalás egykori ünnepén nyílt meg az egyetemes egyházi zsinat.
Mivel a lutheri felekezetnek tulajdonképpeni papsága nincs, ezért a katolikus és a pravoszláv papság elhatározta (amihez a Császár is azonos óhaját nyilvánította), hogy a keresztény pártok egységének megóvása végett megjelenhetnek olyan világi egyének is, akiket jámborságuk és alázatosságuk folytán az egyházakban szerte ismertek.
Laikusokat is beeresztettek. Így lehetetlen volt elkerülni, hogy az alsó papságot, a szerzeteseket s a világi papokat kizárják. Ez volt azután az oka, hogy a zsinaton résztvevő személyek száma meghaladta a háromezret. Körülbelül félmillió keresztény zarándok és búcsús árasztotta el Jeruzsálemet és Palesztinát ez alkalommal.
A zsinat tagjai közül különösen három ember lépett előtérbe. Elsősorban II. Péter pápa, aki a zsinat katolikus részének feje volt. Elődje ugyanis meghalt a zsinatra való utazása közben. Így Damaszkuszban ült össze a konklávé, amely Barionini Simon bíborost választotta meg egyhangúlag, aki azután Péter nevet vett föl.
Nápoly környékéről származott. Egyszerű népből. Mint a karmelita rend hithirdetője azáltal lett ismertté, hogy a Péterváron és környékén működő ördögimádó szektával folytatott harcával (amely szekta nemcsak a pravoszlávok, hanem a katolikusok közül is sokat elcsábított) nagy érdemeket szerzett.
Mogilevi érsek lett és nemsokára bíboros. Így már szinte előre kiszemeltnek látszott a tiarára. Közepes növésű, zömök termetű, körülbelül ötvenes ember. Piros arcán erősen hajlott sasorr ült, szemei bozontos szemöldök alól villant elő. Élénk, impulzív ember volt. Lelkesedéssel és messzelendülő gesztusokkal beszélt. Hallgatóit inkább magával ragadta, mint meggyőzte.
A Világuralkodóval szemben a pápa bizalmatlan volt. Idegenkedés feszült benne iránta. Különösen amióta császári nyomásra a császári Kancellárt és nagy Mágust, Appoloniust bíborossá volt kénytelen kinevezni az útközben elhunyt pápa. Péter ezt az urat kétséges katolikusnak, de kétségtelen csalónak tartotta.
A pravoszlávoknak valóságos, ha nem is hivatalos vezetője a Legöregebb János volt, akit az egyszerű orosz nép rajongva szeretett. Igaz ugyan, hogy voltaképen nyugalomba helyezett püspök volt, mégsem lakott egyik kolostorban sem, hanem a világ minden tája felé vándorolt állandóan.
Róla a legkülönfélébb legendák terjedtek el. Némelyek azt állították, hogy ő az újraszületett Fjodor Kuzmics, vagyis ő az az I. Sándor cár, aki körülbelül háromszáz évvel ezelőtt halt meg 1825-ben, és akinek visszatérésére az oroszok minduntalan vártak.
Mások még tovább mentek. Azt állították, hogy ő valósággal is a Legöregebb János, azaz János apostol és evangélista, aki sohasem halt meg, és aki az utolsó időkben most nyilvánosan is mutatkozik. Ő maga sem a fiatalságáról, sem a származásáról nem beszélt soha.
Ezidőszerint nagyon öreg, de igen élénk aggastyán volt, akinél a haj s a szakáll fehérsége már csontszínűvé sárgult, sőt hellyel-közzel már penészes zölddé is fakult. Magas növésü, szikár ember volt. Orcáin rózsaszín árnyalat derengett. Szeme eleven s ragyogó. Egész arca meghatóan jóságos. Ezt a jóságot tükrözte vissza mindig beszéde is. Ruhája állandóan csak fehér kámzsa és fehér köpeny volt.
A zsinat evangélikus tagjainak vezetője Ernst Pauli tanár volt, a rendkívül képzett német hittudós. Alacsony növésű aggastyán volt, hatalmas boltozatos homlokkal, élesen ívelt orral és simára borotvált állal. Éles szemével vadul tekintett ugyan a világba, mégis rendkívül jószívű ember volt.
Állandóan dörzsölte kezét s hajbókolt fejével. Szemöldökeit borzalmasan összehúzta s ajkát előretolta mindig. Emellett villámló szemmel, tompa és szaggatott hangon állandóan ezt mondogatta: Így tehát, igen, így tehát…
Ünnepélyes öltözetét a fehér nyakkendő és a hosszú lelkészkabát képezte, melyen néhány rendjel csillogott.
A zsinat megnyitása megkapó volt.
A felekezetek egységének szentelt óriási templom kétharmadát a tagok részére fölállított padok foglalták el. Egyharmadát pedig az a magas emelvény, amelyen a császári trónuson kívül még egy másik alacsonyabb trónus is állott. A Mágus, a Bíboros és a Kancellár részére, aki mind a három volt egy személyben. Ezek mögött hosszú széksorok állottak a miniszterek és a belső tanácsosok részére. Ezekhez kétoldalt még hosszabb széksorok sorakoztak, melyek rendeltetését azonban senki sem ismerte.
A kóruson a zenekarok, a közeli téren pedig két gárdaezred és tüzérüteg volt felállítva, hogy az ünnepélyes üdvlövéseket leadják.
A zsinat tagjai istentiszteletüket már elvégezték a különféle templomokban. A zsinat megnyitása teljesen világi jellegű akart lenni.
Mikor a Császár a nagy Mágus oldalán kíséretével együtt belépett s a zenekar az Emberi Egység indulóját játszotta (amely egyúttal a nemzetközi császárhimnusz is volt), a zsinat összes tagjai felállottak helyükről, s kalaplengetés közben háromszoros «Vivát, Hurrá, Hoch»-ot kiáltottak.
A Császár odaállott trónszéke elé, s fölötte magasztos és kegyes kézmozdulat után kellemes csengésű hangján a következő beszédet mondotta:
– Mindenféle vallásfelekezet keresztényei! Kedves alattvalóim és testvéreim! Uralmam kezdete óta, amelyet a legmagasabb Lény oly csodálatos művekkel áldott meg, még nem volt alkalmam arra, hogy veletek szemben elégedetlen legyek. Ti ugyanis legjobb lelkiismeretetek szerint megtettétek kötelességteket. Ez azonban nekem még nem elég. Az irántatok érzett bensőséges szeretet, kedves testvéreim, viszonzásra vágyik. Azt akarom, hogy ti engem ne kötelességből, hanem az igazi szeretet érzéséből vezetőtökként ismerjetek el minden munkában, amely az emberiség üdvére szolgál. Ezért azt akarom, hogy azon kívül, amit mindetekért teszek, kegyelmemnek még egy különleges bizonyítékát is adjam.
Keresztények! Mi által tehetnélek én titeket boldoggá? Mit adjak nektek, nem mint alattvalóimnak, hanem mint hittestvéreimnek? Keresztények, mondjátok meg, mi a kereszténységben a legdrágább nektek, hogy fáradozásaimat ebbe az irányba tereljem? – a Császár itt egy kicsit megállt és várt. A templomban tompa morajlás hallatszott. A zsinat tagjai suttogtak egymással. Péter pápa hevesen gesztikulálva magyarázott valamit környezetének. Pauli tanár ide-oda ingatta fejét, és dühösen csettintett ajkával. A Legöregebb János egy keleti püspökhöz s egy kapucinushoz fordult s mind a kettőnek valamit halkan magyarázott.
Miután a Császár néhány pillanatig várt, ugyanolyan kedves hangon, amelyből azonban kiérzett valami finom gúny is, fordult a zsinathoz:
– Kedves keresztényeim! Megértem, mily nehezetekre eshetik, hogy nekem csak rövid választ is adjatok. Ebben azonban segítségtekre akarok lenni. Ti már – szerencsétlenségtekre – beláthatatlanul hosszú idő óta különféle felekezetekre s pártokra szakadoztatok. És bizony talán már nincs is közös célja vágyaitoknak. Ha azonban egymás közt mégis megállapodásra jutnátok, akkor reményleni merem, hogy összes pártjaitokat közmegegyezésre tudom hozni. Én ugyanis ugyanazt a szeretetet biztosítom mindegyikteknek, és minden pártállásúnak ugyanazzal a készséggel állok őszinte törekvéseiben segítésre.
– Kedves keresztények! Jól tudom, hogy sokaknak és köztetek nem éppen az utolsóknak a kereszténységben legdrágább az a lelki tekintély, amelyet törvényes képviselőjének ad. Természetesen nem azok egyéni előnyeire, hanem az összesség üdvére való tekintettel. Mégpedig azért, mert ezen a tekintélyen az igazi lelki rend s erkölcsi fegyelem is alapszik. Ez pedig mindegyikünknek szükséges is.
– Kedves katolikus testvéreim! Óh mennyire megértem a ti szempontotokat! És mily szívesen alapítanám uralmamat lelki Fejetek tekintélyére! Hogy azonban azt ne higgyétek, hogy ez csak sima hízelgés és csak üres szavak, azért ünnepélyesen kijelentjük korlátozhatatlan akaratunk alapján, hogy a katolikusok legfőbb püspöke, a római pápa most ismét behelyeztetik római Székébe, hivatalának és Tanítószékének összes ősi jogaival és kiváltságaival egyetemben, amelyeket valaha elődeink adományoztak, kezdve Nagy Konstantin császártól. Ennek ellenében, kedves katolikus testvéreim, tőletek csak annak bensőséges szívbeli elismerését kívánom, hogy én vagyok a ti egyetlen védőtök és oltalmazó uratok. Aki engem lelkiismeret és érzelem szerint ilyennek elismer, az jöjjön ide hozzám.
Ekkor rámutatott az emelvényen álló üres székekre. Erre majdnem az összes katolikus egyházfejedelmek, bíborosok és püspökök, a katolikus világi papságnak s a világiaknak legnagyobb része s a szerzeteseknek majdnem a fele lépett föl az emelvényre e felkiáltással:
– Gratias agimus, Domine, salvum fac magnum Imperatorem! – Hálát adunk, Uram, üdvözítsd a Nagy Császárt!
A Császár felé mélyen meghajoltak, s elfoglalták székeiket.
Lent azonban a zsinat közt egyenesen, mereven s mozdulatlan márványszoborként maradt ülve helyén Péter pápa. Mindnyájan fenn voltak az emelvényen, akik eddig körülte ültek.
A szerzetesek, világi papok és világiak megritkult sorai azonban mindközelebb húzódtak hozzá és sűrű gyűrűben vették körül.
Visszafojtott morgás hallatszott:
– Non praevalebunt, non praevalebunt portae inferi! – Nem, nem vesznek erőt, nem vesznek erőt a pokol kapui!
A Császár csodálkozva nézett a helyén ülve maradt pápára, és emelt hangon ismét így szólt:
– Kedves testvéreim! Jól tudom, hogy vannak köztetek olyanok, akiknek a kereszténységben épp annak hagyományai a legdrágábbak, a régi hitvallások, az ősi énekek és imák, a szentképek és a régi liturgia. És csakugyan, mi is lehet ezeknél drágább a földön egy hívő lélek előtt? Tudjátok meg tehát kedveseim, hogy ma írom alá az alapszabályait és adok bőséges államsegélyt a mi kedvelt császárvárosunkban, Konstantinápolyban felállított Keresztény Archeológiai Világmúzeumnak, amely az egyházi régiségeket fogja tanulmányozni, gyűjteni és megőrizni. Különösképen a keletiekét. Titeket azonban arra kérlek, hogy már holnap válasszatok magatok közül egy bizottságot. Ez azután velem együtt meg fogja tanácskozni, mily eszközöket ragadjunk meg, hogy megvalósíthassuk a lényegbeli, erkölcsbeli és szokásbeli közeledést a mai idők és az ősi szent orthodox egyház közt.
– Igazhívő testvéreim! Ez az én akaratom a szívemből fakad. Tehát aki legbensőbb érzelmeivel engem igazi vezetőtöknek és uratoknak elismer, az jöjjön ide!
A keleti és északi hierarchia legnagyobb része, a régi óhitűek fele és az orthodox papságnak, szerzeteseknek és világiaknak több mint a fele örömteli felkiáltással az emelvényre tolongott. Sanda tekintetet vetettek azonban a már büszkén ott trónoló katolikusokra.
Az ősz János azonban ülve maradt a helyén, és csak hangosan sóhajtott. Amikor a sorok erősen megritkultak, elhagyta padját, Péter pápához és annak köréhez húzódott, öt követték a pravoszláv egyház ama hívei, akik nem tódultak föl az emelvényre.
Megint megragadta a szót a Császár.
– Kedves keresztényeim! Ismerek köztetek olyan lelkeket, akiknek a kereszténységben a legfontosabb az igazságról való személyes meggyőződés és az írás szabad kutatása. Hogy mily közel állok ezekhez, arra nem kell szót sem vesztegetni, mert hisz jól tudjátok, hogy még fiatalkoromban nagy munkát írtam a bibliakutatásról, amely annak idején bizonyos föltűnést is keltett, s amely hírnevemet is megalapította. Erre emlékezve a napokban a tübingai egyetem arra kért fel, hogy fogadjam el a hittudományok díszdoktori oklevelét. Azt a választ adtam erre, hogy örömmel és hálával elfogadom. Ma azonban, a Keresztény Archeológiai Vílágmúzeum megalakítási okmányával egyidejűleg aláírtam a Szabad Bibliakutatás Világintézetének alapító levelét is, amely ezt a kutatást mindenféle szempontból s minden irányban elvégzi majd. Azonfelül a segédtudományok stúdiumára is kiterjeszkedik majd, és évi pénzbeli államsegélyként másfél millió márkát utalványoztam ki.
– Akiknek közületek ez szívbeli hajlandóságával megegyezik, és aki közületek valódi érzelmei szerint engem egyedüli vezetőjének el akar ismerni, azt arra kérem föl, hogy jöjjön hozzám, a teológia új Doktorához.
A nagy ember szép ajka különös mosolyra húzódott el.
A tudós hitkutatóknak több mint a fele kissé észrevehető vonakodással az emelvényre lépett. Mindannyian Pauli tanárra néztek, aki szinte belenőtt a székébe. Lehajtotta fejét, meggörbítette hátát, és magába roskadtan ült. A tudós hitkutatók, akik az emelvényre léptek, kissé zavartnak látszottak. Közülük az egyik kezével valami elutasító mozdulatot tett. Közvetlenül a lépcső mellett leugrott az emelvényről, és Pauli tanár meg a körötte maradt kis csoport felé futott.
Pauli tanár fölemelte fejét, meghatározatlan mozdulattal fölállt helyéről, és a hitben szilárdan kitartó hittársaival együtt az üresen maradt padok előtt a Legöregebb Jánoshoz, Péter pápához s azok köréhez csatlakozott.
A zsinat jelentős többsége s ezzel együtt Kelet és Nyugat egész hierarchiája az emelvényen hemzsegett. Lent csak három kis embercsoport maradt vissza. Ezek összehúzódtak, az ősz János, Péter pápa és Pauli körül szorongtak.
A Császár szomorúan fordult feléjük és így szólt :
– Mit tehetek még értetek, ti különös emberek? Hogy mit akartok tőlem, azt egyáltalában nem tudom. Mondjátok meg tehát, ti keresztények, akiket testvéreitek többsége és vezetőitek amúgyis elhagytak már, s akiket a népek érzelme elítél, mi hát nektek a legdrágább a kereszténységben?
Ekkor emelkedett föl az ősz János, mint valami hófehér fény, és csöndesen így válaszolt:
– Nagy Császár! A kereszténységben maga Krisztus a legdrágább nekünk. Ő maga és mindaz, ami tőle jön. Tudjuk ugyanis, hogy benne az Istenség teljessége lakozik. De Császár, tőled is elfogadunk minden üdvöt, mihelyt a te adakozó kezedben fölismerjük Krisztus kezét. És arra a kérdésedre, hogy mit is tehetnél te értünk, egyenesen megadjuk válaszunkat. Ismerd el itt előttünk Jézus Krisztust, az Isten Fiát, a Megtestesültet, a Föltámadottat és ismét Eljövendőt! Ismerd el, és akkor mi is szeretettel fogadunk mint az ő dicsőséges második eljövetelének igazi előfutárját!
Elhallgatott, és tekintetét a Császár arcára szögezte.
A Császár arcán valami vésztjósló vonás rándult meg. Bensejében pedig kitört a pokoli hatalmak vihara. Teljesen elvesztette lelki egyensúlyát, és összes gondolatai arra irányultak, hogy önuralmát megtartsa és idő előtt el ne árulja magát. Emberfölötti erőfeszítésébe került, hogy vad kiáltással ne rohanjon a beszélőre s szét ne marcangolja fogaival.
Ebben a pillanatban azonban egy földöntúli hangot hallott:
– Hallgass, és ne félj!
Hallgatott tehát. Csak holtsápadtra sötétült arca vonaglott meg. Szeme szikrát szórt.
A Legöregebb János beszéde alatt a nagy Mágus egészen beburkolózott széles, háromszínű köpenyébe, amely a bíborosi palástot fedte, és ezalatt néhány manipulációt végzett. Szeme csillogott a várakozástól, ajka neki is megvonaglott. A templom nyitott ablakaiból borzalmas fekete felhő látszott fölemelkedni, és csakhamar minden sötétségbe borult.
János atya csodálkozó és ijedt szemmel továbbra is a hallgató Császár arcát fürkészte. Hirtelen irtózattal hátralépett, és visszafordulva fojtott hangon így szólt :
– Fiacskáim! Az Antikrisztus!
Ebben a pillanatban borzasztó dörgéssel rettenetes gömbvillám lebegett a templomba, és lesújtott az aggyastyánra. Mindenki megmerevedett egy pillanatra, és mire az elkábult keresztények magukhoz tértek volna, János atya halottként feküdt előttük.
A Császár sápadtan, de nyugodtan fordult a gyülekezethez:
– Láttátok az istenítéletet? Nem akartam senki halálát, de a mennyei Atya megbosszulta az ő Fiát, akit szeret. Elvégeztetett! Ki akar a Legmagasabbal vitázni? Titkárok, írjátok: Az összes keresztények Egyetemes Zsinata, miután az ég az isteni Felség esztelen ellenfelét elpusztította, egyhangúlag elismerte Róma és az egész Föld Császárját legfőbb Vezetőjének és Urának.
Ebben a pillanatban éles hang süvöltött végig a templomon és egyetlen
dörgött :
– Contradicitur! – Tiltakozunk!
II. Péter pápa sötétvörös arccal és dühtől remegve fölemelkedett helyéről és odamutatott pásztorbotjával, ahol a Császár állt.
– Nekünk csak egyetlen Uralkodónk van: Jézus Krisztus, az élő Isten Fia. Ami te vagy, azt már hallottad. El tőlünk, testvérgyilkos Káin! Kifelé innen, ördög eszköze! Krisztus nevében én, Isten szolgáinak Szolgája kiközösítlek téged, te rühes kutya, az Isten védelméből, és átadlak atyádnak, az ördögnek. Anathema, anathema, anathema! – Átkozott légy!
Mialatt beszélt, a nagy Mágus nyugtalanul mozgolódott a köpönyege alatt, az utolsó Anathema kiáltást túlharsogva megdördült az ég, és az utolsó pápa élettelenül zuhant a földre.
– Így pusztul el összes ellenségem Atyám kezétől – szólt a Császár.
– Pereant! Pereant! Pusztuljanak, pusztuljanak is el! – kiáltották a remegő egyházfejedelmek.
A Császár lassan megfordult, és az emelvény végén levő ajtón eltávozott. Távozás közben a nagy Mágus vállára támaszkodott, és híveinek nagy csoportja követte.
A templomban csak a két holttest és a félelemtől félholt keresztények kis társasága maradt.
Egyedül Pauli tanár nem vesztette el lélekjelenlétét. Úgy látszott, hogy az általános irtózat egész lelki erejét fölajzotta. Még külsőleg is megváltozott, mert arca fennkölt s átszellemült kifejezést nyert. Biztos léptekkel az emelvényre ment. Az egyik államtitkár elhagyott helyét elfoglalva papírlapot vett elő, s írni kezdett. Mikor az írással elkészült, fölállott, s messzezengő hangon ezt olvasta:
– Egyetlen Megváltónk, Jézus Krisztus dicsőségére! Miután dicsőséges testvérünk, János, a keleti kereszténység feje, a nagy Hazudozóban és Isten Ellenségében a valóságos és a Szentírásban már jó előre hirdetett Antikrisztust leleplezte, és a dicsőséges Atyánk, Péter, a nyugati kereszténység feje az Isten Egyházának törvényes és jogos átkát rá örökre kimondotta, azért az Egyetemes Zsinat az Igazságért megölt két Krisztus-vértanú teteme előtt a következőket határozta el:
Megszüntetnek minden közösséget a Kiátkozottal és gyalázatos követőivel, és visszavonulnak a magányba, hogy ott Urunknak és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak föltartóztathatatlan visszatérését bevárják.
Új életet öntött ez a tömegbe, és hangosan kiáltozták:
– Adveniat! Adveniat! Cito! – Jöjj, Urunk Jézus! Jöjj el, Urunk Jézus! Gyorsan!
Pauli tanár újra írt, és ezt is fölolvasta :
– Minthogy a Zsinatnak ezt az első és utolsó határozatát egyhangúlag elfogadtuk, aláírjuk.
Ezzel felhívó mozdulattal fordult a gyülekezet felé. Mindenki fölment az emelvényre, és aláírták. Utolsónak nagy gót betűkkel Ernst Pauli írta alá így: «duorum defunctorum testium locum tenens – a két halott vértanú nevében»
– Most pedig az Utolsó Szövetség frigyládájával induljunk útnak – mondta Pauli, és a két halottra mutatott.
A két élettelen testet hordágyra fektették, latin, német és ószláv himnuszok éneklése mellett lassan a Harám-es-Serif kijárathoz közeledett a keresztények csoportja. Itt feltartóztatta őket egy államtitkár, kinek kíséretében egy tiszt és egy gárdaszakasz volt.
A katonák elállták a kijáratot, és az államtitkár az emelvényről a következőket olvasta föl :
– Az isteni Felség parancsára! Hogy a keresztény népet fölvilágosítsuk és megóvjuk a rosszakaratú emberektől, akik csak elégedetlenséget és zavart szítanak, üdvösnek találtuk, hogy a két lázadó testét, akiket az ég tüze megölt, nyilvánosan a keresztények utcájában, a Háreth-en-Názárán, épp e felekezet templomának bejáratánál közszemlére helyezzük, amelyet máskép Szent Sír-templomnak vagy Feltámadás-templomnak is neveznek, hogy így mindenki meggyőződhessék csakugyan bekövetkezett halálukról. Ti nyakas embertársak azonban, akik jótéteményünket rosszindulatúlag elutasítjátok és a nyilvánvaló isteni jelektől szemeteket elfordítjátok, ti kegyelmünk folytán és közbenjárásunkra az égi Atyának jól megérdemelt égi tűzhalálától meg lesztek kímélve, és megtartjátok teljes szabadságtokat. Egyedül azt tiltjuk meg a közjó kedvéért, hogy városokban és lakott helyeken tartózkodjatok, ahol ártatlan és őszinte lelkeket rosszindulatú hazugságaitokkal megzavarhatnátok és félrevezethetnétek.
Mikor a végét elolvasta, a tiszt jeladására mindegyik hordágyhoz nyolc-nyolc
katona lépett.
– Beteljesedik az írás – szólt Pauli tanár, és a keresztények szó nélkül adták át a hordagyakat a katonáknak, akik ezeket az északnyugati kapun át elvitték.
A keresztények, akik az északkeleti kapun át távoztak, kisiettek a városból, és az Olajfák hegye mellett a jerikói úton mentek végig. Ezt az utat előzőleg a rendőrök és két ezred lovasság megtisztította a néptömegtől.
A menekülő keresztények elhatározták, hogy egyelőre az elhagyott jerikói magaslatokon várakoznak néhány napig.
Másnap ismerős keresztény zarándokok érkeztek Jeruzsálemből, és elbeszélték, mi történt a Sionon épült császárpalotában.
A császári díszebéd után ugyanis a zsinat tagjai a nagy trónterembe mentek, közel ahhoz a helyhez, ahol egykor állítólag Salamon király trónja állott. Itt azután a Császár a katolikus hierarchia megbízottjaihoz fordult, és kijelentette nekik, hogy az Egyház üdve szemmel láthatólag azt követeli tőlük, hogy méltó embert válasszanak Péter apostol utódjául.
Az időknek megfelelően ez a választás csak közakaratú lehet. De a Császár jelenléte, mint aki az egész keresztény világ vezetője is, gazdagon pótolja majd az esetleges liturgikus hiányosságokat. Ő ugyanis az összes keresztények nevében azt tanácsolja a Szent Kollégiumnak, hogy válasszák meg kedves barátját és testvérét, Apolloniust, és így, a kettejüket összekötő szoros kapocs által, a közös üdv javára az Egyház és az Állam is szoros és fölbonthatatlan egységbe kerül.
A Szent Kollégium konklávévá alakult egy külön szobában, és másfél óra múlva megjelent az új pápával, Apolloniusszal. Mialatt ez a választás történt, a Császár szelíd és okos szavakat szólt a pravoszláv és evangélikus egyházak megbízottaihoz.
Tekintettel az új és nagy történelmi korszakra, tegyék félre viszálykodásaikat – kérte őket a Császár. Szavával jótáll azért, hogy Apollonius képes lesz a pápai hatalom összes történelmi visszaéléseit mindörökre megszüntetni.
A pravoszláv és protestáns egyházak megbízottjai, akiket ez a beszéd teljesen meggyőzött, okmányt állítottak ki a két egyház egyesüléséről, és amikor Apollonius a bíborosokkal a trónteremben megjelent, az egybegyűltek diadalkiáltása közepette átadták neki egyúttal a pravoszláv püspökké és protestáns lelkésszé való megválasztásának okmányát is.
– Accipio et approbo et laetificatur cor meum – Elfogadom és megerősítem, és örvend az én szívem – mondta Apollonius az okmány aláírásakor.
– Éppen olyan őszinte híve vagyok a pravoszláv és a protestáns egyháznak – folytatta Apollonius –, mint amilyen őszinte hívő katolikus vagyok.
Ezután mind a pravoszlávval, mind a némettel csókot váltott. Majd a Császárhoz lépett, aki átölelte és sokáig tartotta karjaiban.
Ekkor azután mind a palotában, mind a templomban világító pontocskák csilantak föl, melyek minden irányban mozogtak. Megnagyobbodtak és különös lények alakjait vették föl. Sohasem látott virágok hulltak le a tetőről, és a levegőt ismeretlen illatok töltötték be. Felülről csodás, szívet-lelket megkapó dallamok hallatszottak eddig soha sem hallott hangszerekből. És láthatatlan énekek angyalhangokon dicsérték az ég és föld új Uralkodóját.
Közben a palota északnyugati sarkában borzalmas földalatti moraj hallatszott. Ezt a helyet Kubet-el-Rúahnak, vagyis a Lelkek Kupolájának hívták; a mohamedán hagyomány szerint itt van az Alvilág bejárata. A Császár fölszólítására az egész gyülekezet errefelé indult. Számtalan hangot hallottak, finomat és áthatót. Félig gyermeki, félig ördögi hangok így kiáltoztak:
– Az idő elérkezett, engedj minket szabadon, Megváltó! Megváltó!
Mikor azonban Apollonius a sziklához támaszkodva valami ismeretlen nyelven háromszor lekiáltott, elhallgattak a hangok és a földalatti morajlás is megszűnt.
Közben beláthatatlan embertömeg gyűlt össze a Harám-es-Serif körül. Mikor az éjszaka leborította sötét köpenyét, a Császár az új Pápával egy keletre néző nyitott lépcsőre ment ki. Megjelenése viharos elragadtatást keltett.
Mindenfelé barátságosan köszönt. Apollonius pedig nagy kosarakból, melyekel a bíborosok papi segédletként vittek utána, csodálatos római gyertyákat és rakétákat emelt ki és dobott a levegőbe. Keze érintésétől kigyulladtak, és fosz-foreszkáló gyöngyházfényben meg csillogó szivárványszínekben villództak. De menten megváltoztak, mihelyt a földre hullottak. Itt ugyanis számtalan színes levélre bomlottak, teljes búcsút hirdetve minden elkövetett jelenlegi és jövendő bűnért.
A nép öröme határtalan volt. Egyesek ugyan azt állították, hogy saját szemükkel látták, amikor ezek a búcsúcédulák utálatos varangyokká és kígyókká változtak át. Ettől eltekintve azonban a többség örült, és a nép részére rendezett ünnepségek még egy pár napig tartottak, mialatt az új Pápa és Csodaember oly hallatlan és hihetetlen dolgokat művelt, hogy lehetetlenség azokat itt mind leírni.
Az igazi keresztények pedig Jerikó elhagyott magaslatain imádkoztak és böjtöltek.
Negyedik nap estéjén Pauli tanár kilenc társával szamárháton Jeruzsálembe óvakodott, és mellékutcákon a Harám-es-Serif mellől a Háreth-en-Názárához érkezett. A Föltámadás-templom bejáratához mentek.
Itt az utcakövezeten feküdt Péter pápa és a Legöregebb János holtteste. Ebben az órában az utca kihalt volt, mert az egész város a Harám-es-Serif felé tódult. Az őrség katonái pedig mélyen aludtak.
Akik a holttestekért eljöttek, úgy találták, hogy hullafoltok még nem látszanak rajtuk, sőt még ízületeiket is lehetett hajlítani. A holtakat a magukkal hozott kocsikra rakták, takarókba burkolták, és ugyanazon az úton, amelyen jöttek, visszatértek övéikhez Jerikó felé.
Alighogy levették a Szentmihálylovát a szekerekről, a két holttest lélegezni kezdett. Megmozdultak, és a köréjük csavart takarókat le akarták rázni magukról.
A többiek örömrivalgással siettek segítségükre. A két újból életrekelt egészségesen és sértetlenül állt előttük. A feltámadt János aggastyán így szólt:
– Fiacskáim! Úgy látszik, mégsem váltunk el egymástól! Én azonban azt mondom most nektek, hogy itt az idő Jézus végső imájának teljesítésére. Könyörögjünk, hogy imádkozzék tanítványaiért, hogy egyek legyenek, ahogy ő is egy az Atyával. Ezért a Krisztusban való egységért, Fiacskáim, kedves testvéremnek, Péternek, tiszteletünket hozzuk, hogy utoljára legeltesse még Krisztus bárányait. Így legyen!
Ezzel átölelte Pétert. Most Pauli tanár lépett elő :
– Tu es Petrus – Te Péter vagy ! – szólt a Pápához – ez most aztán minden kétséget kizáróan, teljesen bebizonyosodott!
Jobbjával erősen megragadta Péter kezét, míg balját János felé nyújtotta, és így szólt :
– Így hát, Atyafiak, egyek vagyunk Krisztusban!
Az éj sötétjében egy magányos magaslaton így ment végbe az egyházak egyesülése.
Az éji sötétséget ekkor hirtelen vakító villanás világította be, és az égen roppant jel tündökölt fel. Egy asszony, akinek öltözete volt a Nap, és lába alatt a Hold és fején tizenkét csillagból álló korona…
A jelenés kis ideig mozdulatlanul állt, majd lassan dél felé indult. Péter pápa ekkor fölemelte pásztorbotját, és harsányan kiáltotta:
– Ez a mi zászlónk! Kövessük hát!
Ezzel megindult a jelenés felé. A két öreg pedig, a keresztények egész közösségével, Péter pápát engedelmesen követve megindult az Úr Hegye, a Sinai-hegy felé.
Szobránije Szocsinjénije Vl. Szolovjeva, (Izdánije «Proszvjescséníje») Pjeterburg, X. kötetéből (1899―1900). Oroszból fordította Bíró Bertalan. Megjelent a Vigilia c. folyóiratban.
Christianae 