Kevéssé ismert történetek Szent Pio atyáról

Vallomások a San Giovanni Rotondó-i archívumokból

„Szóval csak álom volt, mi?”

Egy házaspár, akinek nem lehetett gyermeke, Pio atya közbenjáró imáit kérte. Az asszony rövidesen várandós lett, és nagyon félt, hogy elveszíti a babát. Már a szülés ideje közeledett, amikor egy éjjel azt álmodta, hogy a szülészeti műtőben van, és mielőtt az orvos bejött volna, meglátott egy szakállas embert, aki a műtő egyik sarkából mosolyogva tekintett rá. Ekkor felébredt. Az ismert fényképek alapján úgy gondolta, az álmában látott férfi Pio atyához hasonlított. Ezt sokaknak elmesélte; szinte rögeszméjévé vált. Néhány nap múlva fia született, és minden a legnagyobb rendben zajlott.

Néhány hónap múlva a boldog anya tervezni kezdte, hogy elmegy San Giovanni Rotondóba, hogy saját szemével lássa, csakugyan hasonlít-e Pio atya az álmában látott emberhez, s ha igen, köszönetet mondjon neki. Férje próbálta lehűteni: „Nyugodj meg – mondogatta –, csak álom volt, semmi más.” Végül mégis elutaztak. Amikor megérkeztek, a kolostorban olyan helyre álltak, ahol Pio atyának el kellett haladnia. Mikor a szent odaért, megállt a férj mellett, kedvesen ránézett, gyengéden megveregette a vállát, és széles mosollyal, csipkelődve így szólt: „Szóval csak álom volt, mi?”

(Anna Baroni vallomása, Chiavari, 1994. december 8.)

„Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”

Antonio Durante kapucinus atya is megfigyelhette, hogyan olvas Pio atya a gondolataiban. Egy alkalommal, mikor a rendház előtt sétált Pio atyával, látta, milyen rajongó szeretettel veszi körül a Padrét a nép. Antonio atya arra gondolt: „Vajon hogyan tud ellenállni a hiúság és az önelégültség kísértésének?” Szinte a végére sem ért a gondolatnak, amikor a szent odafordult hozzá, és mosolyogva, gyengéden annyit mondott: „Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”

(Antonio Durante atya 1912. augusztus 7-én született és 1970. június 11-én halt meg. Riccardo Geminiani kapucinus atya vallomása, Genova, 1995. április 20.)

„Szóval a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember?”

Pasquale Cattaneo atya is arról vall, hogy Pio atya a szívekben olvasott. Pasquale atya elöljárói engedélyével San Giovanni Rotondóba utazott, hogy Pio atyánál gyónhasson. Odafelé a buszon alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartott és jó elhatározásokat tett. A végén azonban, amikor a busz már a városkához közeledett, az a nyugtalanító gondolat vetett véget elmélkedésének, hogy „a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember.” A kolostorba érkezve, szólt a sekrestyés testvérnek, hogy gyónni jött Pio atyához, majd türelmesen várt a sorára. A gyóntatószékbe lépve köszöntötte Pio atyát, majd meggyónt, és megkapta a feloldozást. Örömmel állt fel, hogy őszintén gyónt. Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett; a Padre rámosolygott, és huncutul megkérdezte: „Szóval a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember?”

Pasquale atya úgy megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott; ám attól kezdve meg volt győződve róla, hogy Pio atyát a Szentlélek világosítja meg a lelkek vezetésére.

(Pasquale Cattaneo atya vallomása, Fiera di Primiero, 1988. július 31.)

Különleges áldás

Alma De Concini egészen Pio atyára bízta magát az Istenhez vezető úton. Íme a vallomása: „Pio atya éppen nőket gyóntatott. Ott voltam a templomban, három-négy méterre tőle. Aznap nem lett volna esélyem, hogy beszéljek vele, ezért magamban kértem: ‘Atyám, küldjön nekem egy áldást, nagy szükségem van rá.’ Alighogy végére értem a gondolatnak, az atya elfordult az arcát eltakaró gyóntatórácstól, egyenesen rám nézett, és keresztet rajzolt a levegőbe. Aztán visszahajolt a rácshoz, és folytatta a gyóntatást.”

(Alma De Concini vallomása, Terzolas, 1995. július 23.)

„Tessék, csókolja meg, mielőtt meglegyintem!”

Egy másik asszony, Teresa Venezia gyónás után a folyosón várakozott, hogy elhaladtában megcsókolhassa Pio atya kezét. (A hívek kiváltságnak és áldásnak tekintették, ha megcsókolhatták a szent stigmatizált kezeit.) Pio atya azonban nem állt meg. Az asszony nagyon elszomorodott, és lélekben méltatlankodott. A szent ekkor visszafordult, odalépett hozzá, kinyújtotta a kezét, és atyai mosollyal ráparancsolt: „Tessék, csókolja meg, mielőtt meglegyintem!”

(Teresa Venezia vallomása, Tolve, 1986. október 19.)

„Hányszor hívtál tegnap éjjel!”

Pio atya a távolból is meghallgatta lelki gyermekeit. Valentino kapucinus atya Pio atya lelki gyermeke volt, aki rajongott lelkiatyjáért. A második világháborúban a német hadseregnek az Appenninekben állomásozó szárnya kettéosztotta a térséget, elválasztva Valentino atyát délen élő családjától. Sokáig nem hallott róluk, mígnem elhatározta, hogy átvág a fronton és hazamegy. Rendkívül kockázatos vállalkozás volt, különösen télen. Néhány hasonló helyzetben lévő társával együtt vágtak neki az útnak, Isten segítségéért és Pio atya közbenjárásáért fohászkodva. Egy meredek lejtőn Valentino atya rosszul lépett a szűk úton, és a hóban csúszni kezdett lefelé. Pio atyához kiáltozott segítségért, és egyszer csak egy bokor állította meg. A többiek visszasegítették az útra, és végül sikerült észrevétlenül átjutniuk a fronton. San Marco in Lamisba érve Valentino testvér megpihent, és a közeli San Giovanni Rotondóban meglátogatta Pio atyát. Lelkiatyja, amint meglátta, így szólt: „Hányszor hívtál tegnap éjjel, de hányszor!” Aztán megölelte, és azt mondta: „Köszönjük meg együtt az Úrnak!”

(San Marco in Lamis-i Valentino atya vallomása, San Severo, 1992. április 8.)

„Az az éjszaka a tetőn!”

A következő vallomás elég mulatságos, még az érintett számára is. Nello Masini atya, a Szent József Kongregáció tagja az 1950-es években ismerte meg Pio atyát. Lelki gyermeke lett, rendkívül tisztelte, és sokszor meglátogatta San Giovanni Rotondóban.

Egyik nyáron szerzetestársaival lelkigyakorlatra mentek Venetóba. A testvérek a folyó végén egy távoli szobában szállásolták el a testes, hangosan horkoló Nello atyát, hogy senkit ne zavarjon. Egyik éjjel Nello atya kiment a mosdóba, ám véletlenül úgy magára zárta az ajtót, hogy nem tudott kimenni. Hiába kiabált segítségért, senki nem hallotta, ezért elhatározta, hogy az ablakon át kimászik a tetőre. Neki is gyürkőzött, ám százhúsz kilójával beszorult a szűk ablaknyílásba. Tehetetlenségében Pio atyához fohászkodott. Kisvártatva, maga sem tudta, hogyan, kijutott a tetőre, onnan egy nyitott ablakon át a könyvtárszobába, végül vissza a saját szobájába. Másnap reggel az volt az első gondolata: „De jó, hogy Pio atya megsegített az éjjel!”

Néhány hónappal később meglátogatta lelkiatyját San Giovanni Rotondóban. A verandán imádkozó Pio atya, amint meglátta, nevetve felkiáltott: „Don Nello, Don Nello, az az éjszaka a tetőn!”

(Carla Riceputinak, a pap unokahúgának vallomása, Cesena, 2001. november 29.)

„Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok” 

Paolo Nigro 1940-ben fejezte be egyetemi filozófiatanulmányait. Meggyőződéses ateista volt, felesége azonban, akit árvaként kármelita nővérek neveltek, mélyen hívő. Tarantóban kezdték közös életüket. Paolo néhány év múlva súlyos mellhártyagyulladást kapott, olyannyira, hogy 1950 tavaszán az orvosok lemondtak róla.

Áprilisban egy szombat este 10 órakor két férfi kopogtatott. Bemutatkoztak, és azt mondták, Pio atya küldte őket, hogy elmondjanak egy rózsafüzért az itt lakó súlyos betegért. Az asszony soha nem hallott még Pio atyáról, ráadásul Paolónak két hete magas láza volt, időnként delíriumos állapotba került, és ott volt a két kicsi gyerek. Férjével megbeszélve végül mégis beengedte az idegeneket.

A két férfi letérdelt, és áhítattal imádkozta a rózsafüzért. A beteg azonban nyugtalanul azt mondogatta a feleségének: „Maria, küldd el azt a csuklyás szerzetest az ágy végétől!” Az asszony úgy vélte, férje a magas láztól hallucinál. Az ima végeztével a két férfi kérte az asszonyt, hogy fogadjon el egy kis pénzt. „Pio atya küldi. Szükségük lesz rá jövő héten a San Giovanni Rotondó-i utazáshoz, mert Pio atya szeretne találkozni a férjével. A többi meg a gyógyszerekre.”

Hétfőre a beteg sokkal jobban lett, lement a láza; az orvosok álmélkodtak. Csütörtök reggel már annyira jól volt, és annyira szeretett volna találkozni Pio atyával, hogy a két férfi taxival kivitte őt az állomásra. Estére értek San Giovanni Rotondóba. Másnap, pénteken, amikor Pio atya végzett a gyóntatással és kilépett a gyóntatószékből, Paolo azonnal felismerte, hogy ő állt az ágya lábánál. Odalépett hozzá, és zokogva térdre vetette magát. A Padre felsegítette, és – Paolo tájszólásában – azt mondta: „Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok.”

Másnap Paolo meggyónt a szentnél, akinek lelki gyermeke lett. Lánya, Santina vallomása szerint apja „más ember lett. Ettől kezdve naponta járt szentmisére és áldozott. Pio atya továbbra is mellette maradt. Olykor eljött hozzánk (lelkileg, bilokációval), hogy meglátogassa. Lábadozása idején apám néha azt mondta: ‘Santina, Pio atya a fejedre tette a kezét’. Később sokszor láttam, hogy sír a korábbi bűnei miatt. Hogy jóvá tegye, sokakat vezetett Istenhez és Pio atyához.”

(Santina Nigro vallomása, San Giovanni Rotondo, 2005. május 10.)

„Engedjétek előre azt az asszonyt!”

Rachele Ricciardi asszony gyónni szeretett volna Pio atyánál. Nagy családja volt, így rengeteg dolga közepette egy kis időt kiszakítva, sietett fel a kolostorhoz, ahol beállt a sorba a gyóntatószéknél. Akkor még nem osztottak sorszámot; mindenkinek türelemmel ki kellett várnia a sorát. Aznap olyan sokan voltak, hogy bár az asszony türelmesen várakozott, egy idő múlva az ebédfőzésre gondolva úgy döntött, hazamegy. Ekkor Pio atya félrehúzta a gyóntatószék függönyét, és kiszólt az elöl állóknak: „Engedjétek előre azt az asszonyt!” Így még aznap elvégezhette gyónását a sokgyermekes anya.

(Rachele Ricciardi vallomása, Campitello Matese, 1998. december 26.)

A vallomások Fr. Marcellino Iasenzaniro ‘Testimonies’ című gyűjteményében jelentek meg (Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, Santa Maria della Grazie kapucinus kolostor, San Giovanni Rotondo). 

Kapcsolódó

Magyar Kurír

(mk)