Pio atya stigmái és a karbolsav-vád – mi az igazság?

A nyomtatott és az elektronikus média kritikátlanul szajkózza az alaptalan vádat, mely szerint Pio atya karbolsavval idézte elő az oldalán és a végtagjain látható sebeket. A tényszerű cáfolatot Frank M. Rega cikke alapján ismertetjük.

2011. november 15-én a Montréal Gazette hírül adta: egy Pio atyáról szóló könyv szerzője lehetségesnek tartja, hogy Pio atya maga idézhette elő karbolsavval a stigmáit. Másnap a brit Telegraph már szinte tényként közölte, hogy „az olasz Pio atya karbolsavval hozta létre a kezén lévő sebeket – olvasható egy nemrég megjelent könyvben.”

A híradást nyomtatott és online cikkek tízezrei követték – még katolikus oldalakon is –, amelyek kétségbe vonták Pio atya stigmáinak hitelességét. Sok katolikus elbizonytalanodott Pio atya szentségét illetően – pedig a vádról már évtizedekkel ezelőtt, alig egy évvel a stigmák megjelenése után bebizonyosodott, hogy hamis: 1919-ben egy kevéssé publikált „gyógyítási” kísérlet gyakorlatilag kizárta a vegyszeres beavatkozás lehetőségét.

Szent Pio sebeinek három egymástól független, hivatalos orvosi vizsgálata volt, mindhármat 1919-ben végezték. Az egyik orvost, dr. Amico Bignamit, a Regia Università di Roma patológus professzorát a kapucinus rend általános prokurátora hívta meg a Szentszék kérésére, hogy vizsgálja meg Pio atya stigmáit, és mondjon szakvéleményt.1

Bignami ateista és pozitivista volt, vagyis kizárólag tudományosan bizonyítható vagy természetes módon magyarázható jelenségeknek adott hitelt. Először visszautasította a felkérést, majd amikor megtudta, hogy a Szentszék kérésére történt, mégis elfogadta, azzal a feltétellel, hogy senki ne tudjon róla.2 1919 júliusában érkezett San Giovanni Rotondóba, Pietro Ischitella kapucinus provinciális kíséretében. Mindössze néhány napot töltött a rendházban; ezalatt többször megvizsgálta Pio atyát.

A vizsgálat

1919. július 26-án kelt szakvéleményében Bignami azt írja: Pio atya arca „csupa jóság és őszinteség, ami nagyon vonzóvá teszi… szemmel látható gyengesége ellenére jól tűri a fáradságot. Például 15-16 órán át tud gyóntatni, evés nélkül. Általában keveset eszik… Tekintete élénk, szelíd, olykor elrévedő.”3

Az ötoldalas jelentés részletesen leírja Pio atya sebeinek anatómiai és szövettani jellemzőit.4 Az orvost meglepte a „sérülések” szimmetriája, vagyis az, hogy a sebek a jobb és a bal kéz- és lábfejen pontosan ugyanott helyezkedtek el. Az oldalsebet felszíni hámsérülés következményének tekintette. A sebek körül jódtinktúrától származó elszíneződést figyelt meg, ami felkeltette gyanakvását. Kérdésére Pio atya elmondta, hogy hetente többször használ jódot fertőtlenítésre és vérzéscsillapításra.

Szakvéleményében a professzor három hipotézist állított fel a sebek eredetére vonatkozóan. Kizárólag természetes magyarázatot keresett, bármiféle természetfeletti beavatkozás lehetőségét kizárta. A három hipotézis szerint a sebek (1) mesterségesen, szándékosan előidézett sérülések; (2) patologikus eredetűek (stato morboso); (3) részben patologikus eredetűek, részben mesterségesek.

Az első lehetőséget Bignami kizárta. Mint írta, Pio atya „annyira őszintének látszott”, hogy szándékos előidézés fel sem merülhet.5 A második feltételezést illetően úgy véli, a végtagsebek valóban patologikusak: neurotikus eredetű sejtelhalásnak (necrosi neurotiche) tulajdoníthatóak; ez azonban nem magyarázza meg a sebek meglepő szimmetriáját. Marad hát a harmadik hipotézis, amelyet továbbfejleszt: „Úgy vélhetjük, hogy a sebek eredetileg patologikus jellegűek: sokszoros neurotikus eredetű bőrelhalás, ami – talán tudattalan önszuggesztió nyomán – szimmetrikus formát öltött, és azóta vegyi anyagok, például jódtinktúra hatására maradt fenn.”6

Vagyis háromszakaszos folyamatot feltételez: az eredet patologikus, a szimmetrikus elhelyezkedés önszuggesztió hatására jön létre, a tartós fennmaradást pedig vegyi anyag okozza. Fontos megjegyezni: Bignami nem vádolja Pio atyát azzal, hogy vegyszerekkel szándékosan idézi elő a stigmákat. Szakvéleménye végén megállapítja: „Ez tűnik az általam megfigyelt tények legmegbízhatóbb magyarázatának. Mindenesetre megerősíthetjük, hogy a leírt bőrelváltozások egyike sem olyan, ami ne lehetne megbetegedés következménye és közismert vegyszerek hatása.”7

A kezelés

Orvosként Bignami meg volt győződve róla, hogy Pio atya sebei klinikailag kezelhetők. Hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítsa, hogy a „sérüléseknek” van természetes magyarázata, és jód, illetve karbolsav alkalmazása miatt maradnak meg, egyszerű eljárást javasolt, melytől a sebek gyógyulását remélte.

Javaslata szerint először is minden fellelhető vegyszert el kell távolítani Pio atya szobájából (csak jódot találtak). Majd a végtagokon és a mellkason látható sebeket be kell pólyálni, és a kötést megbízható tanúk jelenlétében le kell pecsételni, hogy a manipulálás lehetőségét kizárják. A kötést nyolc egymást követő napon ki kell cserélni, majd újra lepecsételni. A kezelés előrehaladását folyamatosan dokumentálni kell. Ha a sebeket vegyszer tartja fenn, akkor a kötés védelme alatt a vérzésnek és a sebek méretének jelentős csökkenése várható, így a kezelés végére a sebeknek jó úton kell lenniük a gyógyulás felé.

Míg Bignamit elsősorban a jód foglalkoztatta, addig Paolino da Casacalenda atya, a házfőnök úgy vélte, Pio atya karbolsavval (acidum fenicum) próbálta gátolni a vérzést.8 A kolostorban valóban használtak akkoriban karbolsavat a spanyolnátha elleni oltás injekciós tűinek fertőtlenítésére.9

A kapucinus tartományfőnök, Pietro Ischitella beleegyezett az eljárásba. Az engedelmesség nevében elrendelte, hogy Paolino atya és néhány pap segédkezzen Bignami doktor kezelése során. Pietro atya megeskette a szerzeteseket, hogy precízen követik az utasításokat. A kapucinusok szívesen vállakoztak a feladatra, hiszen végre saját szemükkel láthatták a stigmákat, amelyeket Pio atya még rendtársai elől is gondosan rejtegetett. A három megbízható tanú Placido, Ludovico és Basilio atya lett.

Paolino atya később azt írta: „Miután a provinciális atya elutazott, másnap reggel a tanúk jelenlétében segítettem Pio atyának levenni a csuhát, az alsó trikót és a zoknikat. A többi atyával együtt tisztán láttuk a mellkasán, a kezein és a lábain a sebeket. Nyolc napon át ugyanígy minden reggel, miután megbizonyosodtunk róla, hogy a pecsét érintetlen, levettük és kicseréltük az előző napi kötést; így jól megfigyelhettük a stigmákat.”10 A pecséteket és a kötéseket minden reggel érintetlennek találták.

Az eredmény

A sebek nemhogy nem forrtak össze, de a gyógyulás legkisebb jelét sem mutatták. Az utolsó napon a vérzés erősebb volt, mint valaha. A tanúk írásos vallomása szerint mindennap élénkpiros vér ömlött nemcsak a kézfejekből, hanem a többi sebből is.11 „Soha nem véreztek annyira a sebek, mint azokban a napokban” – írta visszaemlékezésében az egyik tanú, Placido atya.12 „Reggel, mielőtt misézni ment az oltárhoz, levettük a kötést a kezéről, és hogy át ne vérezze a miseruhát és az oltárterítőt, többször leitattuk a sebeket.” A nyolcadik napon annyi vér folyt Pio atya kezeiből mise közben, hogy zsebkendőkkel kellett felitatni. Paolino szerint „Isten ezzel a félreérthetetlen jellel cáfolta Bignami professzor érveit.”13 Az, hogy a stigmák vegyi anyagoktól elzártan is megmaradtak, minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy állapotukat nem jód, karbolsav vagy más anyag tartja fenn.

Dr. Bignami a kísérlet befejezése előtt elhagyta a rendházat. Hogy hogyan reagált a történtekre, nem ismeretes. Bernard Ruffin jeles Pio atya-életrajzában azt írja, „sohasem látogatta meg többé Pio atyát, bár állítólag évek múlva, amikor stroke következtében lebénult, Pio atya imáit kérte.”14 Ruffin azt is megjegyzi, hogy „míg a stigmák sohasem gyógyultak be, Pio atya minden más sebe normálisan gyógyult.”15

Alig két évvel azután, hogy Bignami gyógyítási kísérlete csődöt mondott, a Szentszék Raffaello Carlo Rossi püspök személyében apostoli vizitátort küldött San Giovanni Rotondóba; ő foglalkozott a Vatikán részéről hivatalosan Pio atya ügyével. Amikor rákérdezett, hogy használt-e valaha hígított vagy tiszta karbolsavat saját magán, Pio atya a Bibliára tett eskü alatt vallotta: „Nem, kivéve amikor az orvos karbolsavval fertőtlenített fecskendővel adott injekciót.”16 A vizitátor jelentésében, amely a kiegészítő dokumentumokkal együtt közel 200 oldalt tett ki, kijelentette: „Leszögezhetjük, hogy [a sebeket] nem fizikai vagy kémiai eszközökkel hozták létre vagy tartották fenn – ami végső soron szöges ellentétben állt volna Pio atya bizonyított erényeivel.”17

Pio atya stigmáinak igazságát csak az érti meg, aki a hit szemével szemléli. Ő maga leghíresebb, 1918. október 22-én kelt levelében így számolt be a stigmatizáció eseményéről lelkivezetőjének, Benedetto atyának, a sant’angelo-foggiai kapucinusok tartományi elöljárójának: „Mit is felelhetnék kérdésére, hogyan ment végbe keresztre feszíttetésem? Istenem, mennyire felkavar és megaláz, hogy el kell mondanom, amit e nyomorult teremtményedben véghezvittél! Múlt hónap huszadikán reggel történt, szentmise után, a karzaton: egyszerre olyan nyugalom szállt rám, mintha édes álomba szenderültem volna. Külső és belső érzékeim, de még lelki képességeim is leírhatatlan nyugalomba merültek. Mélységes csend volt körülöttem és bennem; hirtelen nagy békesség töltött el; ráhagyatkoztam arra, hogy mindentől teljesen meg vagyok fosztva, és elnyugodtam ebben a kiüresedésben. Mindez egy szempillantás alatt történt. Közben egy titokzatos lényt láttam magam előtt, olyat, mint augusztus 5-én, de most vérzett a keze, a lába és az oldala. Nagyon megrémültem. Ki sem tudom fejezni, mit éreztem abban a pillanatban; olyan volt, mintha meghalnék, s meg is haltam volna, ha az Úr közbe nem lép, és meg nem erősíti szívemet, amely csak úgy dörömbölt a mellkasomban. Azután eltűnt az a lény, és észrevettem, hogy mindkét kezem, lábam és az oldalam át van szúrva és vérzik. Elképzelheti, milyen gyötrelmet éltem át akkor, és élek át azóta is egyfolytában, szinte mindennap. Az oldalsebből állandóan szivárog a vér, főleg csütörtök estétől szombatig. Atyám, meghalok a fájdalomtól, oly zaklatott és elgyötört a lelkem. Félek, hogy elvérzem, hacsak az Úr meg nem hallgatja szegény szívem sóhajtozását, és el nem veszi ezt tőlem.”18

Nem, Pio atya nem volt csaló, aki stigmákat „hamisított” volna. A szent sebeket Isten ajándékaként kapta, hogy különleges módon részesedjék Krisztus szenvedésében saját megszentelődésére, a lelkek megmentésére és Isten nagyobb dicsőségére.

Ménesi Krisztina/Magyar Kurír 

Jegyzetek:

1. Di Flumeri, Padre Gerardo, Le Stigmate di Padre Pio da Pietrelcina, San Giovanni Rotondo, Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, 1995, p. 173.
2. Saldutto, Gerardo, Un Tormentato Settennio Nella Vita di Padre Pio da Pietrelcina, San Giovanni Rotondo, Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, 1986, p. 115.
3. Cruchon, Giorgio, The Stigmata of Padre Pio, in Acts of the First Congress of Studies on Padre Pio’s Spirituality, San Giovanni Rotondo, Edizioni Padre Pio da Pietrelcina, 1973, p. 124.
4. Le Stigmate, pp.. 173-179.
5. Ibid., p. 177.
6. Ibid., p. 178.
7. Ibid., pp. 178-179.
8. Ibid., p. 81.
9. Rega, Frank M., Padre Pio and America, Rockford, TAN Books and Publishers, 2005, p. 55.
10. Le Stigmate, p. 83.
11. Ibid., p. 64.
12. Ibid., p. 72.
13. Ibid., p. 84.
14. Ruffin, C. Bernard, Padre Pio: The True Story, Huntington, Our Sunday Visitor, 1991, p. 177.
15. Ibid., p. 165.
16. Ibid., p. 204.
17. Castelli, Francesco, Padre Pio Under Investigation, San Francisco, Ignatius Press, 2011, p. 118.
18. Pio atya levelei – egy misztikus szent vallomásai lelkivezetőihez, MÉCS, Budapest 2008. p. 18.

Advertisements