Miről beszélnek az emberek a haláluk előtt?

 Egy haldoklókkal foglalkozó lelkigondozó tapasztalatai.

m46

Kerry Egan, aki közel 15 éve hospice-lelkigondozói szolgálatot végez, a CNN blogján így ír: „Életük végén az emberek leginkább a családjukról beszélnek: édesanyjukról, édesapjukról, gyermekeikről. A szeretetről, amit éreztek és amit adtak. Sokszor a szeretetről, amit nem kaptak meg, amit nem tudtak vagy nem akartak kifejezni, vagy talán nem is éreztek azok iránt, akiket feltétel nélkül szeretniük kellett volna. Elmondják, hogyan tanulták meg, mi a szeretet és mi nem. A haldoklók a végstádiumban, hörögve, kezüket valami láthatatlan felé nyújtva sokszor a szüleiket szólítják: Mama, Apuka, Édesanyám.”

„Rájöttem, hogy így beszélnek az emberek a halál előtt Istenről. Így beszélnek az élet értelméről, az emberi lét nagy lelki kérdéseiről. Az életünket nem elméletben, nem teológiai eszmefuttatásokban éljük, hanem a családban. Abban, amelyikbe beleszülettünk, azután a saját családunkban és a barátaink alkotta családban. Először a családban kapunk és adunk szeretetet; ott kapjuk az első sebeket szeretteinktől, és ott tanuljuk meg, hogy a szeretet a legfájóbb visszautasítást is legyőzi.”

A lelkigondozó a szeretet kifejezésének megindító pillanatképeit eleveníti fel: egy férj, miközben nedves kendővel megtörli felesége arcát, másik kezével alulról tartja teljesen megkopaszodott fejét, mert az asszony már nem bírja felemelni a párnáról; egy lány kanalanként eteti édesanyját, aki már évek óta nem ismeri meg; egy feleség megigazítja a párnát halott férje feje alatt, miközben segít a halottszállítónak átemelni a testet a hordágyra.

„Életünk értelmét nem vitákban, nem könyvekben vagy tantermekben, még csak nem is a templomban, a zsinagógában vagy a mecsetben találjuk meg, hanem a szeretetnek ezekben a gesztusaiban. Ha Isten, mint hisszük, szeretet, akkor annál jobban megismerjük őt, minél többet tudunk a szeretetről. A szeretet első iskolája – s általában az utolsó is – a család.”

Kerry Egan szerint a halálhoz közeledve megdöbbentően sokan számolnak be rendkívül fájdalmas emlékekről: milyen volt átélni, hogy akit szeretett, bántalmazta, gyűlölte vagy megerőszakolta; milyen volt tudni, hogy a szülei nem akarták, hogy megszülessen; milyen érzés azzal a tudattal állni a halál küszöbén, hogy elhagyta a gyermekeit, iszákosságával tönkretette a családját, vagy nem gondoskodott a rábízottakról.

„Megdöbbentő az emberi lélek… Olyan emberek is, akik a családban nem ismerték meg a szeretetet, tudják, hogy szeretetet kellett volna kapniuk. Érzik, mi hiányzott, mit kellett volna gyermekként is, felnőttként is megtapasztalniuk. Ilyenkor más az, amit megtanulhatnak: a megbocsátás.”

„Nem kell teológiai kifejezésekkel beszélnünk Istenről; a halál küszöbén ilyen szavak szinte sohasem hangzanak el. Tanuljuk meg a haldoklóktól, hogy gyermekeinknek azzal beszélhetünk leghatékonyabban Istenről, ha odaadóan szeretjük egymást és szívből megbocsátunk – mint ahogy mindannyian vágyunk rá, hogy édesanyánk, édesapánk, gyermekeink szeressenek és megbocsássanak nekünk.”

Magyar Kurír (mk)