A derűs szenvedés titka – Vianney Szent János tanácsai

A keresztények mindig is nehezen tudták megérteni, hogyan lehet a kereszt, a félelmetes kínzóeszköz az isteni szeretet és bölcsesség jele és a megváltás egyedüli eszköze. Miért és hogyan öleljük át a keresztet, amikor ösztönösen irtózunk a szenvedéstől?

a63

Vianney Szent János tudta, hogy a hiteles keresztény élet egyik alappillére a kereszthez, a szenvedéshez való hozzáállásunk. „Az emberek többsége hátat fordít a keresztjének és menekül előle. De minél inkább menekülnek, a kereszt annál inkább üldözi őket.” Az arsi plébános világosan látta, hogy a keresztjét senki sem kerülheti el. Mindenkit érnek szenvedések, nehézségek, bántások, s végül mindenkit elér a halál. A kérdés az, hogyan fogadjuk mindezt. „Van, aki úgy szenved, mint a jobb lator, s van, aki úgy, mint a bal lator – mondta. – Mindketten ugyanazt a kínt szenvedik, de egyikük tudja, hogy ha vezeklő lélekkel elfogadja a szenvedést, érdemszerzővé teheti azt.”

„Kétféleképpen lehet szenvedni – tanította –: szeretettel vagy szeretet nélkül. A szentek  türelemmel, derűsen, kitartóan szenvedtek el mindent, mert szerettek. Mi fogcsikorgatva és kapálózva szenvedünk, mert nem szeretünk.” Pedig alapvetően azért kapjuk a szenvedéseket, hogy megtanuljunk úgy szeretni, mint Krisztus. Hiszen az ő keresztje sem elsősorban a szenvedés jele, hanem a szereteté, amellyel hordozta. Ezért mondogatta mindig a plébánosok védőszentje az arsi híveknek, hogy a szentek nemcsak hordozták keresztjüket, hanem szerették is. Eszközt láttak benne, melynek segítségével átélhetik, hogy Krisztussal együtt vannak keresztre feszítve, hogy már nem ők élnek, hanem Krisztus él bennük (Gal 2,19–20).

„Ha egy hetet a mennyországban tölthetnénk, megtudnánk, mennyit érnek mostani szenvedéseink. Nem éreznénk annyira nehéznek a keresztet. Nem tartanánk olyan súlyosnak a próbatételt. Kérdezzük csak meg a vértanúkat, haragszanak-e!” – tette hozzá mosolyogva, hiszen a vértanúk azt mondanák, hogy az elviselt kínzások össze sem mérhetők mostani boldogságukkal és dicsőségükkel. S a vértanúk szenvedéseihez képest „tőlünk nem is kér olyan sokat a jó Isten”.

Ahhoz tehát, hogy helyesen viszonyuljunk a szenvedéshez – tanította –, először is be kell látnunk: szükségünk van rá ahhoz, hogy megtisztuljunk és megszentelődjünk. A mennyországba két út vezet: az egyik, amelyen igen kevesen járnak, az ártatlanság útja. A másik, amelyen legtöbben kénytelenek vagyunk járni: a bűnbánaté. Akik ez utóbbin járnak, azoknak „szükségük van a szenvedésekre, hogy eszükbe jusson az Isten”. A szenvedés – C. S. Lewis kifejezésével élve – Isten ‘hangszórója’, amely az Úr felé fordítja figyelmünket – miközben az ártatlanok az imádságban és a hétköznapi életben is fülelnek Isten suttogó szavára.

A belátás azonban nem elég. „Szeretnünk is kell a szenvedéseket, mert egyesítenek az Úrral, mert megtisztítanak, mert eltávolítanak a világtól. Elhárítják szívünkből az akadályokat, és lehetővé teszik, hogy úgy haladjunk át az életen, mint hídon a víz fölött.” Aki megérti, hogy az üdvösséghez szüksége van szenvedésre, úgy fut utána, „mint kapzsi ember a pénz után.” Más szóval, minél többet szenvedünk, annál nagyobb lelki gazdagságra teszünk szert.

A szenvedés azonban annyira ellenkezik természetünkkel, hogy Isten segítsége nélkül nem tudnánk futni utána. „Kérnünk kell, hogy szeretni tudjuk a nehézségeket. Aki szereti a keresztjét, annak már nincs is keresztje” – mondta Vianney Szent János, aki saját elmondása szerint éveken át úgy érezte, több keresztet hordoz, mint amennyit el bír viselni. Minden megváltozott, mondja, „amikor elkezdtem kérni, hogy szeretni tudjam a szenvedést. Egyszer csak öröm töltött el. Õszintén mondom: semmi másban nincs igazi boldogság!”

Az arsi plébános a bölcsesség könyvének és iskolájának nevezte a szenvedést. „A kereszt a legbölcsebb könyv. Aki nem ismeri, tudatlan, még ha a világ valamennyi könyvét ismeri is. Aki viszont szereti és tanácsot kér tőle, valóban bölcs. Keserű e könyv, de semmi sem tesz boldogabbá, mint megmerítkezni e keserűségben. Minél többet járunk ebbe az iskolába, annál tovább szeretnénk ott maradni.”

A szent a mennyország kapujának vagy e kapu kulcsának is nevezte a szenvedést, és hídhoz vagy létrához is hasonlította. A szenvedés olyan – mondta –, „mint egy masszív kőhíd a folyó felett… ha egy keresztény nem szenved, olyan, mintha vékony fémszálból készült hídon haladna, amely bármikor leszakadhat alatta. – A szenvedés égi létra, Jákob lajtorjájának beteljesedése, amelyen Krisztus karjaiba s vele a mennyei Atya házába jutunk.”

A cikk P. Roger J. Landry írásának összefoglalója (forrás: anchornews.org).

Magyar Kurír