Hogyan lettem katolikus? – egy egykori ortodox zsidó vall megtéréséről

k42

Janice S. Lockwood

Közvetlenül a második világháború után születtem Wimbledonban, nagyon vallásos zsidó családban. Apám megjárta Auschwitzot. Szüleim nyolchetesen megkereszteltettek, hogy ha a nácizmus újra felütné fejét, letagadhassák zsidóságukat. A templomba soha többé be nem tették a lábukat. Életünk a zsinagóga körül zajlott, ahol anyai nagyapám volt a rabbi.

1962-ben protestáns matematikatanárnőm váratlanul elhívott egy vasárnapi istentiszteletre. Mikor otthon felvetettem a kérdést, anyám kereken megmondta, egy rendes zsidó lánynak semmi keresnivalója ott, tehát nem mehetek. Így hát elmentem.

A kétórás istentiszteletet ebéd, bibliaóra, majd újabb kétórás esti istentisztelet követte, mindez harminc fölötti „vénasszonyok” társaságában. Boldog voltam, mikor végre hazamehettem. Otthon apám megkérdezte: Rémes volt, nem? Hogy ne kelljen beismernem a vereséget, kijelentettem: „Nem. Nagyon jó volt, és jövő héten is megyek.”

Vasárnapról vasárnapra visszajártam. Olvasni kezdtem a tanárnőmtől kapott Bibliát. 1962 augusztusában átéltem Krisztus szívet melengető közelségét, és 1963 februárjában teljes alámerítkezéssel újra megkeresztelkedtem a baptista egyházban. Szüleim szemében ez zsidó örökségem megtagadását jelentette. Kitiltottak otthonról, és úgy tekintettek, mint aki meghalt. Megszaggatták ruháikat, és síremléket állítottak számomra a zsidó temetőben.

Tizenhét évesen keresztények fogadtak be, segítségükkel befejezhettem tanulmányaimat. Az Úr Jézus missziós hívását elfogadva évekig Nyugat- és Dél-Indiában szolgáltam leprások között.

Hazatérésem után férjhez mentem egy metodista lelkészhez. Három fiunk született. A következő években befejeztem teológiai tanulmányaimat és doktorátust szereztem a Londoni Egyetemen. Keménynyakú kálvinistaként nehezen fogadtam el, hogy fiainkat katolikus iskolába adjuk, de az volt az egyetlen jó iskola a környéken. Mindenesetre bementem az iskolába, és kijelentettem, nem óhajtjuk, hogy katolikus pap által vezetett programokon vegyenek részt.

2000-ben, miközben teológiai előadásokat tartottam az Egyesült Királyságban és az USA-ban, mind gyakrabban éreztem, hogy valami nincs rendben az egészségemmel. Állandó kimerültség, járási nehézségek, fulladás, kettőslátás kísérte a betegséget, amit izomdisztrófiaként (OPMD) diagnosztizáltak. Annyira elgyengültem, hogy fel kellett adnom az aktív életmódot. Otthon – más teendő nem lévén – egyre többet néztem az EWTN katolikus televíziót. Érdekesnek találtam azt a műsort, amelyben meghívott vendégek mondták el, hogyan találtak rá kételyeik és aggályaik ellenére a Katolikus Egyházra. Csodálkoztam, hogy ezeknek az embereknek katolikus létükre élő kapcsolatuk van Krisztussal.

Protestáns barátaim hiába imádkoztak gyógyulásomért. Nem sokkal később egy katolikus ismerős biztatására levelet írtam a katolikus papnak, melyben kértem, imádkozzék értem és kenjen meg olajjal. Másnap ott állt az ajtóban az ősz hajú, hatvanas éveiben járó pap. Mosolyogva bemutatkozott. Bevallottam neki, hogy nem vagyok katolikus, sőt mennyire csúnyán viselkedtem a Katolikus Egyházzal szemben. Nem szólt, csak felvonta a szemöldökét, majd Jakab levelét idézve megkent szentelt olajjal, és kézrátétellel imádkozott értem. Utána elárultam neki, hogy csecsemőként megkereszteltek. „De hiszen akkor maga katolikus, Janice!” – Magam is meglepődtem, hogy én, aki az Antikrisztus egyházának tartottam a római Katolikus Egyházat, mennyire megörültem a hírnek. Férjemet nem érte váratlanul, elfogadta, amikor elmondtam neki, hogy szeretnék továbblépni a megkezdett úton a Katolikus Egyház felé.

A következő felülvizsgálaton az orvos meglepve állapította meg, hogy az állapotom javult. Elmondtam neki, hogy egy katolikus pap megkente olajjal a homlokomat és a kezeimet, és azóta megszűnt a kettőslátásom. Csak annyit mondott: sohasem tudna úgy gondolkodni, mint én, de ilyet még életében nem látott, és az a pap valami különleges pap lehetett.

2007-ben megbérmálkoztam, és boldog voltam, hogy hazaérkeztem a Katolikus Egyházba.

Férjem ekkor már hosszú ideje rákbeteg volt, hónapjai voltak hátra. Csonttá soványodva, fájdalmak közepette készült a halálra. Protestánsként élt, protestánsként akart meghalni is. Egy nap mégis megkért, hívjam el az atyát, hogy megkenje olajjal. A pap több alkalommal is megtette. 2008 őszén kérte, hogy gyónhasson nála. „Áldjon meg, atyám…” – így kezdte, és a könnyei csorogtak az arcán. Az utolsó napokban levelet írt nekünk, hogy nagyon szeret minket, és kifejezte őszinte vágyát, hogy bárcsak katolizált volna. Majd elköltözött az Úrhoz, akit több mint ötven éven át szeretett és szolgált igehirdetőként.

Hazatalálásom nyomán tizenkét protestáns barátom is visszatalált a Katolikus Egyházba. Köszönöm az Úrnak, hogy amikor igazi kincset kértem tőle, a katolikus hittel ajándékozott meg.

Forrás: chnetwork.org

Magyar Kurír (mk)

Advertisements