Csakugyan fiúkat „kasztráltatott a holland egyház”?

2012. 03. 26.

Rágalmazással felérő szövegezésekkel tálalta az elmúlt napokban a nemzetközi és hazai sajtó az évtizedes hollandiai esetről szóló félinformációkat.

„Új bizonyíték van rá – s ez csak tetézi a holland egyház körüli botrányt -, hogy egy római katolikus egyház által gondozott holland fiatalembert sebészetileg kasztráltak, miután szexuális zaklatásról panaszkodott” – fogalmaz bevezetőjében a New York Times újságírója; majd a szövegben elárulja, hogy a bizonyíték nem létezik.

A cikk nem ismertet hivatalos – egyházi, állami vagy egészségügyi – nyilatkozatot az 1950-es években történt esetre vonatkozóan; csupán egy holland vallástörténész véleményét idézi, aki szerint az áldozat „volt olyan bátor, hogy elment a rendőrségre, majd kasztrálták.” Az újságíró megjegyzi, nem tudja, volt-e összefüggés a feljelentés és a műtét között. Közli továbbá, hogy a fiatalember 1958-ban, két évvel a történtek után közúti balesetben meghalt.

2010-ben a holland kormány bizottságot állított fel az egyházi visszaélések kivizsgálására. Az 1958-ban elhunyt fiatalember barátja panaszt tett, ám a Wim Deetman korábbi miniszter vezette testület „a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján semmilyen következtetést nem tudott levonni az ügyre vonatkozólag.”

A barát ekkor az NRC Handelsblad újságírójához fordult, aki március 17-én cikket tett közzé az esetről, megjegyezve, hogy információi szerint további kilenc fiatalember is hasonló sorsra juthatott, bár erre nincs bizonyítéka.

Ezt a „hírt” repítette világgá a nemzetközi média.

No és a tények?

A Studies in History and Philosophy of Biological and Biomedical Sciences című orvosbiológiai folyóiratban megjelent tanulmányában Theo van der Meer átfogóan ismerteti a sterilizálás múlt századi hollandiai gyakorlatát. Mint írja, 1938 és 1968 között Hollandiában 400 elmebeteg szexuális bűnözőt kasztráltak, akiknek mintegy 80%-a kiskorúakat rontott meg. Az érintettek közel fele homoszexuális volt, de a döntésben kizárólag a társadalom számára elfogadhatatlan szexuális viselkedés játszott szerepet, a nemi irányultság nem. A műtét határozottan nem büntetés volt – a kiszabott büntetést minden elítéltnek le kellett töltenie –, hanem így kívánták elejét venni további bűncselekmények elkövetésének.

A szakember a mellett érvel, hogy az ilyen jellegű megelőzést igen szűk mezsgye választotta el az eugenikus sterilizálástól. Megjegyzi, hogy utóbbi ellen éppen a katolikus egyház tiltakozott leghatározottabban, „különösen a Casti Connubii enciklika 1931-es megjelenését követően, amely mindenféle eugenikus sterilizálást elutasított, akár kényszerből, akár önkéntesen történt.” Az egyház Aquinói Szent Tamás óta azt az álláspontot képviselte, hogy bármely testrész eltávolítása akkor megengedett, ha az az egész test javát szolgálja; vagyis kizárólag a terápiás célú sterilizálást fogadta el.

A kasztrálás Hollandiában mindig is a kormány hatáskörébe tartozott – szögezi le Theo van der Meer. 1933-ban a katolikus vallású igazságügy-miniszter erőteljesen fellépett a beavatkozás ellen, ám utódja 1938-tól engedélyezte a szexuális bűncselekmények zavart elméjű elkövetőinek kasztrálását. A hivatalos megfogalmazás szerint ugyanis ezen személyekkel „a kormány rendelkezett”. A műtét teljesen független volt a büntetéstől; törvényszéki határozat nem rendelhette el. Az elítéltnek magához az igazságügyi miniszterhez kellett folyamodnia, általában személyes levélben, amely így kezdődött: „Méltóságos uram, alázattal kérem engedélyét, hogy kasztráltassam magam.” Az intézmény lelki vezetőjének meg kellett erősítenie, hogy az elítélt önként és kizárólag a gyógyulás, nem pedig a szabadulás reményében kérte a beavatkozást. Ezután az elmegyógyintézet igazgatója és egy szakértői bizottság egybehangzó véleménye alapján a miniszter engedélyezte a kasztrálást. Hollandiában ez a gyakorlat évtizedeken át érvényben maradt – olvasható a tanulmányban.

Az a megfogalmazás tehát, hogy „az egyház fiúkat kasztráltatott”, tájékozatlanságra és rosszhiszeműségre vall. Az egyház esendő emberekből áll, akik természetesen nem bűntelenek. Ez azonban nem adhat okot megalapozatlan, nyilvános, kollektív egyházellenes vádaskodásra.

Ménesi Krisztina/Magyar Kurír